Liberális identitásválság

Az elmúlt évtizedben a 2008-as gazdasági válság, a Brexit, majd Donald Trump elnökké választása kapcsán elemzések tömkelege értekezett a liberalizmus válságáról. Egyesek a szabadpiac megzabolását követelve bírálják a liberális gazdaságfelfogást, mások éppen ellenkezőleg, a fasizmus előszobájának nyilvánítják a jóléti liberális gazdaságpolitikát és a progresszív társadalompolitikát. Sokan a nemzetállami szuverenitást és a hagyományos nemzeti értékeket féltik az úgymond kozmopolita liberális felfogástól. Mi sem jelzi szemléletesebben az idők változását, mint az illiberális „ellendiskurzus”1 megjelenése. Nem csak szándékoltan bántó, pejoratív alakváltozatai, de maga a liberális jelző is szitokszóvá, szégyenbélyeggé vált, miközben a korábban kizárólag becsmérlő, dehonesztáló értelemben használt „illiberális” és „antiliberális” kifejezések büszkén vállalt önmegjelöléssé avanzsáltak.

In the past decade, the 2008 economic crisis, Brexit and the election of Donald Trump as president have led to a plethora of analyses of liberalism and the crisis of liberalism. Some have criticised liberal economic thinking by calling for the free market to be curbed, while others have, on the contrary, called it a precursor to fascism. Many fear for nation-state sovereignty and traditional national values in the face of the so-called cosmopolitan liberal conception. Nothing is more indicative of the changing times than the emergence of illiberal 'counter-discourse'. Not only its deliberately offensive and pejorative forms, but also the adjective 'liberal' itself has become a dirty word, a stigma, while the terms 'illiberal' and 'anti-liberal', previously used only in a derogatory and dehumanising sense, have become proudly self-defined.